“Az ominózus májusfaállítás után, amikor megkezdte hadműveletét, jócskán volt mit lerombolni bennem. Végül sikerült elhitetnie, a világon nincs még egy ilyen ember, akire nekem akkora szükségem lenne, mint Őrá.“
A családom és a Robi
Június 20.-a. Születésem napja. A nyári napforduló előtt egy nappal. Nagyképűen mindig azt szoktam magamnak mondani, igen, majdnem a csúcson, de egy parányival mégiscsak előtte. És ez jó. Mert a csúcs után mindig a hanyatlás jön. Ezt soha nem fogom megérni.
Én egy nagyon jó kis családba születtem. Imádtam gyerek lenni. Apás kislány voltam. Naaaagy szakállas ember. Az Én Apukám! Amit apa mondott, az szent és sérthetetlen. Volt. Míg kicsi voltam.
Édesapám ötleteinek feneketlen volt a kútja
És ezekből sok-sok mindent próbált is megvalósítani. Körülbelül 100 hektáron gazdálkodott, rozzantabbnál-rozzantabb gépparkkal. A szántóterületeken nagyrészt tönkölybúzát (már a 80-as években!), kukoricát, búzát, édesköményt és fokhagymát termelt. 10-11 éves koromban a nyári szünetem azzal telt, hajnalban keltünk, mentünk paradicsomot, és uborkát szedni. Mert az is volt. A déli forróság otthon talált minket, de 3 óra körül már újra a tett színhelyén találtuk magunkat estig. Aztán voltak birkáink, így pásztorlány is lehettem. És jöttek a kecskék, majd a lovak. Nemesbükön 2 nyáron át lovagoltatott a család, májustól szeptemberig ott laktunk, tesóval egy sátorban, mert a ház kicsi volt. Akkor éppen lovakat pucoltam, a szőrüket, az aljukat, kantároztam, nyergeltem, futószáron lovagoltattam, és ha azt kellett felszolgáltam a vendégeknek a kis büfénkben.
Édesapámnak ez az állandó alkotási vágya nem hagyta a családot nyugodni. Nem volt állóvíz az életem. Eleve olyan nevelésben részesültünk, hogy dolgozni kell, muszáj, kötelező, és ez nem kérdés. Ez annyira belém ivódott, most is, mindig is, kell valamit csinálnom! Azért akkor még rendkívül utáltam ezt a helyzetet. A bátyám sokkal kezesebb volt nálam. Mindig úgy irigyeltem érte. Ment és csinálta. Én meg voltam a „Mindjárt” Éva. Mindjárt…, rögtön…, várj egy kicsit…, azonnal… Csak el ne kelljen indulnom!
Na, de hogy mi közöm is van nekem a borászathoz?
Volt 3 szőlőhegyünk is, 2-3 kis pincével. Bűnbányán, Csáfordon és Aranyadon. Két csáfordi terület saját telepítés, az egyik már saját oltványokból. És, abban az időben, amikor a csáfordi öregek így biztatták apámat: Ez a Laci nem normális! Kékszőlőt! Zweigelt, Oportó – ide? A fehér szőlő hazájába? Ráadásul augusztusban telepíteni? Megüdült, szép lett, jó lett. Boraival díjakat is nyert, persze csak itt a közelben, helyben.
Apu sokszor mondta kislány koromban: Évi! Neked jó orrod van. Van érzéked hozzá. Ilyenkor nagyon büszke voltam magamra. Persze nem biztos, hogy ez tényleg olyan nagy dolog volt. Vagy egyáltalán, mihez képest volt jó orrom?
Ahogy nőttem, az egyetlen férfi, aki addig kitöltötte az életemet, háttérbe húzódott, hagyta előttem kitágulni, megnyílni a világot. Idővel így láttam meg Robit is. Ismertük mi egymást, az öccsével az iskolában közösen koptattunk egy padot. Tudtam róla, hogy nagyon okos, Budapesten tanult, és ott is él.
Egy korábbi találkozásunkkor segítettem a családnak valamilyen pakolásban, volt is alkalmam egy kicsit megismerni. Első vélemény: Te Jézus Mária! Ki ez az okoska? Mindenkinél mindent jobban tudott. Még annál is többet.
Az ominózus májusfaállítás után, amikor megkezdte hadműveletét, jócskán volt mit lerombolni bennem. Végül sikerült elhitetnie, a világon nincs még egy ilyen ember, akire nekem akkora szükségem lenne, mint Őrá.
Amikor édesapám előállt az ötlettel, hogy vegyük már meg azt a fél hektár chardonnay ültetvényt, amit most jó áron kínálnak megfásult gazdái, addigra olyan fülig szerelmes voltam Robiba, hogy bármit megvettem volna vele, csak Ő örüljön neki. Én meg majd kibírom valahogy.
Ez a terület volt életünk első közös szerzeménye és a borászatunk születése.
